Az új sorozatban től Képregény, az aranyévek még soha nem voltak ennyire brutálisak. Írta: Chrissy Williams, rajzolta Lauren Knight, színezte Sofie Dodgson és Shayne Hannah Cui, betűkkel pedig Becca Carey, Arany Düh #1 egy sötét és fordulatos világot ábrázol, ahol a társadalom által haszontalannak ítélt idős nőket egy távoli szigetre küldik. A kétségbeesés határán a nők az egyetlen módon védik meg magukat és erőforrásaikat – egy halálos harcban.
Elveszett a tömegben Jay, egy fiatalabb nő. Csak azt akarja, hogy egy darabban hagyja el a Pokol nagymamáinak szigetét. Megdöbbenésére azonban túlerőben van, és a sziget három lakója túszul ejtette. Ezek a hölgyek azonban nem akarnak mást, mint megvédeni őt a titokzatos vörös kalapoktól, és maguk is életben maradni. Ha Jay egy darabban akar kijönni, lehet, hogy tisztelnie kell az idősebbeket.
Közvetlenül a kapun, az előfeltétele Arany Düh #1 érdekes... Az aranylányok találkozik Battle Royale. Érdekes megközelítés a poszt-apokaliptikus disztópiáról, mint társadalmi kommentárról – egy műfajról, amely egyre inkább túl valóságosnak, túl elterjedtnek és túlságosan elavultnak tűnik. Williams ezt a sorozatot arra használja fel, hogy feltárja, hogyan tekint és bánik a társadalom az idősekkel, különösen az idős nőkkel. Üdítő látni a főként idősebb karakterekből álló szereplőgárdát, különösen egy olyan történetben, amely az egyre vérszomjasabb fiatal felnőtt közönséget célozza meg. Természetesen a főszereplő, Jay egy jóval fiatalabb nő, feltehetően egy hal a vízből, aki kétségbeesetten szeretné elhagyni ezt a csatateret.
Arany Düh #1 néhány magasztos üzenetet mutat be a nőkről és az öregedésről, valamint az őket gyötrő társadalomról. Körülbelül olyan finom, mint egy bot az archoz. Az üzenet, amit a nőkkel és idősekkel való bánásmódról közvetít, megrendítő, de különösen a narrációban és a párbeszédben meglehetősen esetlennek és ironikus módon kissé éretlennek tűnhet. Egyébként a sztori és a beállítása egészen jó, rejtélyes érzetet kelt a szigeten zajló eseményekről.
A három idősebb hölgy vidám, titokzatos és jól megírt. Az édes, vidám Lottie, a forrófejű, kemény beszédű Caroline és a hallgatag, termetes, de mégis anyai vezető Rosie-nak olyan szép dinamikája van, amely bármilyen korú olvasó számára vonzó. A hajmeresztő borzalmakat, a vérontást és a finom társadalmi kommentárokat leszámítva igazi csemege látni ezt a három hölgyet, akik pletykálnak, veszekednek, fürdenek, villásreggelit főznek és nevet vesznek fel. A Hulk-szerű Rosie a leglenyűgözőbb. Egyenlőre megfélemlítő, halálos és anyaszerű – Sarah Connorra vagy egy idősödő Buffy Summersre emlékeztető kompetenciájáról tanúskodik.
A művészet benne Arany Düh #1 jóvoltából származik Buffy, a vámpírölő veterán Lauren Knight és Tank lány Sofie Dodgson színművész, akinek egyikük sem idegen a sötét, brutális képregényektől. Knight karaktertervei, virágos vonalas rajzai és éles kompozíciói olyan gyönyörűek, mint valaha, Dodgson nőies rózsaszín, bíbor, lila és piros színpalettája pedig egyformán édes és ijesztő. A jelen szám képei mélyen nyugtalanítóak. A vérontás kellemetlen, nem számít, ki a címzett történetesen; van azonban valami nagyon nyugtalanító abban, hogy a vének ilyen erőszakot okoznak egymásnak. A kényelmetlenséget fokozza az öregasszonyokhoz kötődő ismerős motívumok szándékos felforgatása és kihasználása; vérrel átitatott kötőtű és fonal, szakadt táskás kardigánok, gyöngy nyakláncok szakadnak és gyöngyök repkednek, kötények, szemüvegek, villásreggeli, és persze sok aranyos cica.
Arany Düh A #1-nek még van mit felnőnie, de érett hősei méltóak a nagy, véres csatára. Majd kiderül, hogy ez a négy lány dicsőségben vagy véresben fejezi be aranyéveit, de talán mindkettő a láthatáron lesz a következő számban. Az egész kreatív csapat előkészítette a terepet egy olyan kalandhoz, amely éppoly elbűvölő, mint amennyire zavaró.
